Tizenöt éves fiatalokkal beszélgettünk a szentmiséről, liturgiáról. Számukra a mise egy olyan szimbólumrendszer, amit nehezen értenek meg, ennek ellenére tevékenyen részt vesznek benne: ministrálnak, megtanulták a mise részeit magyarul és latinul... Kérdeztem, mire is lennének még kíváncsiak ezzel kapcsolatban?
3 kérdés köré csoportosítva gyakorlatilag így fogalmazták meg kíváncsiságukat: Hogyan fejlődött idáig a liturgia?
Talán Benneteket is érdekel ez a kérdés, illetve az alábbi válasz. Három fejezetben tárgyalom a kérdést, melyből az első: Formálódó keresztény liturgia az üldözések idején.
Az mindannyiunk előtt világos, hogy a szentmise gyökerét és értelmét az utolsó vacsorán kell keresnünk, ahol Jézus összegyűlt, hogy megülje tanítványaival a Pészah-ot (héberül: פֶּסַח, görögül: πάσχα; zsidó húsvét, pászkaünnep) az Egyiptomból való kivonulás ünnepét. A szinoptikus evangéliumok ezt szépen, egyszerűen közlik, míg Szent János evangéliumában egy mélyebb/más aspektust érintve a lábmosás szertartását állítva középpontba elhagyja a Kenyér és Bor átadásának szertartását. Szent Lukács evangelista hozzá is fűzi: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lk 22, 19).
Figyelemre méltó, hogy Szent Pál apostol is rögzíti az őskeresztény liturgia lényegi elemét, a kenyértörés imáját (1Kor, 11, 23-26), mely így a legrégebbi forrásnak tekinthető - hiszen a páli levelek korban megelőzik az evangéliumokat -, valamint bizonyítják, hogy ezt a szertartást a keresztény gyülekezetek komolyan véve végezték Krisztus halála után is!
Természetes volt kezdetben, különösen Jeruzsálemben, hogy az első tanítványok, különösen a feltámadás tapasztalata után, visszamentek ünnepelni és imádkozni a zsidó templomba és imaházakban. Zsidók voltak és úgy is gondolták, hogy Jézus üzenete elsősorban a zsidó közösségnek szól.
A zsidó ember hetente megszenteli a szombatot, a pihenés napját, melyre rendszerint az előző este felcsendülő közös ima a bevezető. Ilyenkor bűnbánatot tartanak, szentírási részeket olvasnak, énekelnek és a szent szövegek magyarázatát hallgatják. Kezdetben az apostolok is felszólaltak a zsinagógákban, hirdették Jézus feltámadását is, de heves ellenállásba ütköztek, sőt lassan ki is tiltották őket az imahelyekről.
Lassan a közös keresztény ima helye tehát áthelyeződött magánházakhoz. A forma hasonló maradt: a sábáthoz kötődő imákat és bibliaolvasást meghagyva az apostol vagy a megbízott személy magyarázta a hallottakat és beszámolt Krisztus művéről. Ezt követte a vasárnapi ünneplés, vagyis a pászkavacsorára való emlékezésként a kenyértörés, melyet gyakran még agapé (szeretetlakoma) is kísért.
Ilyen összefüggésben könnyen fel tudjuk ismerni a jelenlegi miseforma részeit is, melyet jelenleg igeliturgiának és az eucharisztia liturgiájának nevezünk.
Egy kicsit előre haladva az időben e kettő el is különült annyiban, hogy míg az első részen a nem megkereszteltek is részt vehettek (hittanulók miséje), addig a másikon csak a megkereszteltek (hívők miséje).
Komoly változás állt be a keresztény istentisztelet megünneplésében, mikor az üldözések egyre nagyobb szinten folytak. Jeruzsálemben és környékén a kezdetektől üldözték a keresztényeket (ld. Saul), de a római, első keresztényüldözéssel, Néró Kr. u. 64-ben kiadott rendeletével igen veszélyessé vált a magánházaknál történő eucharisztikus ünneplés.
A keresztények tehát elrejtőztek, elsősorban a katakombákban alakítottak ki szakrális tereket, ahol a rejtettségben már nem csak Krisztus áldozatáról emlékeztek meg, hanem vallásos tisztelettel övezték megölt hittestvéreik földi maradványait is. Kialakult a vértanúk tisztelete, és ezzel együtt a katakombákat tekinthetjük az első szakrális helyeknek, melyeket úgy rendeztek be, hogy alkalmasak legyenek a szent cselekmény bemutatására, a falakat és sírhelyeket szimbólumokkal és képekkel díszítették.
Az üldözések tehát megerősítették a keresztény ünneplés formáit, Krisztus áldozatát egyesítette a vértanúk szenvedéseivel, az Egyház közösséggé formálódott, melynek saját szimbolikája, liturgiája és szent helyei voltak.
A pápa után a spanyol bíboros a leginkább felelős a liturgia és a szentségek ügyéért a Vatikánban. A térden állva, nyelvre való áldozást XVI. Benedek vezette be újra, a pápánál áldozó hívek mindig így veszik magukhoz az Eucharisztiát. A áldozás ezen módját Cañizares is támogatja.