Népszerű bejegyzések

2011. szeptember 20., kedd

Formálódó keresztény liturgia az üldözések idején

Tizenöt éves fiatalokkal beszélgettünk a szentmiséről, liturgiáról. Számukra a mise egy olyan szimbólumrendszer, amit nehezen értenek meg, ennek ellenére tevékenyen részt vesznek benne: ministrálnak, megtanulták a mise részeit magyarul és latinul... Kérdeztem, mire is lennének még kíváncsiak ezzel kapcsolatban?
3 kérdés köré csoportosítva gyakorlatilag így fogalmazták meg kíváncsiságukat: Hogyan fejlődött idáig a liturgia?

Talán Benneteket is érdekel ez a kérdés, illetve az alábbi válasz. Három fejezetben tárgyalom a kérdést, melyből az első: Formálódó keresztény liturgia az üldözések idején.

Az mindannyiunk előtt világos, hogy a szentmise gyökerét és értelmét az utolsó vacsorán kell keresnünk, ahol Jézus összegyűlt, hogy megülje tanítványaival a Pészah-ot (héberül: פֶּסַח, görögül: πάσχα; zsidó húsvét, pászkaünnep) az Egyiptomból való kivonulás ünnepét. A szinoptikus evangéliumok ezt szépen, egyszerűen közlik, míg Szent János evangéliumában egy mélyebb/más aspektust érintve a lábmosás szertartását állítva középpontba elhagyja a Kenyér és Bor átadásának szertartását. Szent Lukács evangelista hozzá is fűzi: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lk 22, 19).
Figyelemre méltó, hogy Szent Pál apostol is rögzíti az őskeresztény liturgia lényegi elemét, a kenyértörés imáját (1Kor, 11, 23-26), mely így a legrégebbi forrásnak tekinthető - hiszen a páli levelek korban megelőzik az evangéliumokat -, valamint bizonyítják, hogy ezt a szertartást a keresztény gyülekezetek komolyan véve végezték Krisztus halála után is!

Természetes volt kezdetben, különösen Jeruzsálemben, hogy az első tanítványok, különösen a feltámadás tapasztalata után, visszamentek ünnepelni és imádkozni a zsidó templomba és imaházakban. Zsidók voltak és úgy is gondolták, hogy Jézus üzenete elsősorban a zsidó közösségnek szól. 
A zsidó ember hetente megszenteli a szombatot, a pihenés napját, melyre rendszerint az előző este felcsendülő közös ima a bevezető. Ilyenkor bűnbánatot tartanak, szentírási részeket olvasnak, énekelnek és a szent szövegek magyarázatát hallgatják. Kezdetben az apostolok is felszólaltak a zsinagógákban, hirdették Jézus feltámadását is, de heves ellenállásba ütköztek, sőt lassan ki is tiltották őket az imahelyekről. 

Lassan a közös keresztény ima helye tehát áthelyeződött magánházakhoz. A forma hasonló maradt: a sábáthoz kötődő imákat és bibliaolvasást meghagyva az apostol vagy a megbízott személy magyarázta a hallottakat és beszámolt Krisztus művéről. Ezt követte a vasárnapi ünneplés, vagyis a pászkavacsorára való emlékezésként a kenyértörés, melyet gyakran még agapé (szeretetlakoma) is kísért. 
Ilyen összefüggésben könnyen fel tudjuk ismerni a jelenlegi miseforma részeit is, melyet jelenleg igeliturgiának és az eucharisztia liturgiájának nevezünk. 
Egy kicsit előre haladva az időben e kettő el is különült annyiban, hogy míg az első részen a nem megkereszteltek is részt vehettek (hittanulók miséje), addig a másikon csak a megkereszteltek (hívők miséje).

Komoly változás állt be a keresztény istentisztelet megünneplésében, mikor az üldözések egyre nagyobb szinten folytak. Jeruzsálemben és környékén a kezdetektől üldözték a keresztényeket (ld. Saul), de a római, első keresztényüldözéssel, Néró Kr. u. 64-ben kiadott rendeletével igen veszélyessé vált a magánházaknál történő eucharisztikus ünneplés. 
A keresztények tehát elrejtőztek, elsősorban a katakombákban alakítottak ki szakrális tereket, ahol a rejtettségben már nem csak Krisztus áldozatáról emlékeztek meg, hanem vallásos tisztelettel övezték megölt hittestvéreik földi maradványait is. Kialakult a vértanúk tisztelete, és ezzel együtt a katakombákat tekinthetjük az első szakrális helyeknek, melyeket úgy rendeztek be, hogy alkalmasak legyenek a szent cselekmény bemutatására, a falakat és sírhelyeket szimbólumokkal és képekkel díszítették. 

Az üldözések tehát megerősítették a keresztény ünneplés formáit, Krisztus áldozatát egyesítette a vértanúk szenvedéseivel, az Egyház közösséggé formálódott, melynek saját szimbolikája, liturgiája és szent helyei voltak. 

2011. szeptember 2., péntek

Mario Vargas Llosa, Nobel-díjas perui író az Egyházról


A pápalátogatás kapcsán az idei Nobel-díjas, Mario Vargas Llosa a vallás fontosságáról írt az El País című, világszerte terjesztett, spanyol baloldali lapban. A cikket a Heti Válasz foglalta össze. „A progresszív katolikusok álma egy demokratikus egyház, nem más, mint valóban csak egy álom", írja cikkében Vargas Llosa, aki szerint eme álom megvalósulása az egyház eltűnését eredményezné.

Mario Vargas Llosa nem éppen arról ismert, hogy kedvelné a katolikus egyházat vagy magát a vallásos gondolkodást. Most, a spanyolországi pápalátogatás után - amelyen számos baloldali és ún. „felháborodott katolikus" tüntetett az egyházfő ellen - az írà ³ az El Paísban áll ki a látogatás fontossága, szépsége és a vallás társadalmi szerepe mellett.
Llosa szerint Madrid pár napra fiatalok örömünnepévé változott, ahol komolyabb incidens nem történt. Egyesek számára a találkozó egyszerű turisztikai attrakció csak, ahol a világ különböző tájairól érkezett fiatalok találkozhatnak, szórakozhatnak egymással. Vargas Llosa szerint azonban ennél sokkal többet bizonyít a madridi tömeg: a katolikus egyház erejét.
Mindez Spanyolországban fontos üzenet lehet, ahol egyre jobban csökken a katolikus egyház szerepe, befolyása. A Franco-diktatúra alatt a fasiszta rendszerrel az egyház túlságosan összefonódott, és ezért számos baloldali kemény antiklerikálissá vált. Mindazonáltal Spanyolországban a Franco-rendszer bukása után is jelentős maradt a katolicizmus befolyása - egy ideje azonban folyamatosan veszít erejéből. Vargas Llosa - érezhetően nem örömmel -megjegyzi, hogy míg 2010-ben még a lakosság nyolcvan, idén már csak hetven százaléka vallotta magát katolikusnak. Egy év alatt tehát legalább négy millió hívet veszített az egyház. A fiatalok között még rosszabb a helyzet: alig ötven százalék a katolikusok aránya, és a tíz százalékot csak éppen meghaladja azok száma, akik gyakorolják is a vallásukat.
Mario Vargas Llosa szerint azonban a madridi tömeg, amely a pápát várta, azt bizonyítja, hogy a hívők száma bár csökken, de az egyház ereje nem. Ugyan a mostani pápa elődjéhez képest egy értelmiségi alkat, aki jobban érzi magát a könyvtárban, mint a tömegek előtt - de Vargas Llosa szerint ennek jelentősége sem lebecsülendő. Szerinte XVI. Benedek hosszú idő óta „a legműveltebb és legintelligensebb pápa", akinek könyveit még az agnosztikus Vargas Llosa is szívesen olvassa.
XVI. Benedek amúgy a vatikáni zsinat reformteológusaként indult, s II. János Pál hatására mozdult el konzervatív irányba. Vargas Llosa szerint egyszerűen azért, mert felismerte: a túl sok engedmény végül az egyház belső széteséséhez vezethet. „A progresszív katolikusok álma egy demokratikus egyház, nem más, mint valóban csak egy álom", írja cikkében Vargas Llosa, aki szerint eme álom megvalósulása az egyház eltűnését eredményezné.
A perui író szerint ma az egyház sokkal egységesebb, mint korábban - a nagy belső ideológiai viták elültek. Szerinte ennek örülni kell, ugyanis még a szekuláris állam is csak akkor erős, ha intézményei mögött van vallási-etikai tartalom. A vallás révén az egyén felelősségteljessé válik. Elismeri, h ogy tévedés volt a vallás eltűnésében, a tudomány győzelmében hinni. Egykoron a vallást tartották babonának, de rá kell jönni: a tudományban való hit sem más, csak babona, véli Vargas Llosa.
Tudománnyal nem lehet az élet végső kérdéseit megválaszolni - márpedig ha azokra nincs válasz, a közösség is szétesik. A tudomány mára arrogáns és érthetetlen szakspecialisták területe lett. Éppen ezért - bár a politikai hatalomtól valóban távol kell tartani - „a vallás nem csak, hogy legitim, de nélkülözhetetlen is egy demokratikus társadalomban".
Szerinte a madridi pápalátogatás és ifjúsági találkozó kapcsán ezért hívőnek és nem hívőnek egyaránt örülnie és belátnia kell, hogy a katolicizmus „az egyetlen és igaz vallás", zárja az El Paísban megjelent írását az amúgy vallástalan író.
Heti Válasz/Magya r Kurír